Ma reggel az évnyitón az elsős kicsi gyerekek egymás mellett padon ülve nézik, hallgatják az igazgató nénit. Mögöttük a szülők, akik első nap elkísérték őket a nagy napon. Anyukákat figyelem, nézik láthatóan büszkén, majd ahogy halad az ünnepség, könnyes szemmel kincsüket, aki nem néz hátra, előre figyel vagy a mellette ülőre. Úgy tűnik ő jól megvan az új helyzetben.
Sok anyukában elindul ilyenkor a veszteség fájdalma, lepereg előtte, „hogy ment el ilyen hamar az idő,… szinte észre sem vettük, hogy ilyen nagy lett,… miért nem néz hátra?, már nincs szüksége rám?…”
(vannak olyan anyukák is, akik ezzel a fájdalommal „várják” az iskolakezdést, úgy hogy ki is mondják, „…egész nap sírni fogok…”)
Beindul észrevétlenül az önsajnálat, bekapcsol az elveszettség érzése és a háttérben tudattalanul, hogy hirtelen ki is vagyok, ha nem vagyok már annyira fontos a gyereknek. Mert eddig a mindennapok nagy részében megszoktam, hogy anyaként definiáltam magam. Most mi a „feladatom”… mire vagyok jó, mire kellek, hol vagyok hasznos? …és lehet belőle egy kisebb-akár nagyobb identitás válság.
Részben ez egy természetes folyamat, az élet velejárója. Azonban jó észrevenni, amikor ez nem zajlik le, és nem tud létrejönni a továbblépés.
Ilyenkor egy mélyebb szinten érdemes megvizsgálni, hogy:
– miért ilyen nehéz nekem elengednem a gyereket?
– mit éltem meg vele a szimbiotikus kapcsolatban?
– lehet, hogy ezt még fenn akartam tartani magam miatt?
A születés után nyilván neki szüksége van a szimbiózisra, de ha jól csinálom az anyaságot, akkor tovább tud lépni egyet az önállósodás felé. Az óvoda után az iskolába lépés ennek egy következő szintje. És ez lenne a cél, hogy a végén önállóságra képes boldog, kiegyensúlyozott gyereket tudjak elengedni a felnőtt létbe.
Ha itt én anyaként elakadok, és nem tudom engedni a gyereket, akkor érdemes magamra figyelni egy kicsit, magamhoz közeledni, és „vizsgálódni”. Mert ilyenkor könnyen lehet, hogy belecsúsztam anyaként abba, hogy a saját régen meg nem élt szükségletemet próbálom a gyerekkel pótolni. Ha viszont így van, akkor már nem tudom azt adni, amit szeretnék, akár érezhetem azt is, hogy nem vagyok elég jó anya, pedig „mindent megteszek ezért”. És (amúgy) pont ezért érzem, hogy nem vagyok elég jó, mert nekem vannak hiányállapotaim, amit egy ideig (tudattalanul) a gyereken keresztül tudtam pótolni, megélni a hiány helyett a „vant”: mégpedig VELE…
Ez KICSESZÉS a gyerekkel. Nem jó neki, ha azt éli meg, hogy „ő anya boldogságának kizárólagos forrása”. Mert ez gúzsba köti, ez a teher lehúzza és nem fog tudni szárnyalni…
Pedig anyaként valóban azt szeretnénk, hogy repüljön.
Ha ezt a folyamatot felismerem, már félig nyert ügyem van, mert tudok vele mit kezdeni: lehet ebben segítséget kérni, hogy a helyzet által feltárt dinamika gyógyulni tudjon, jól legyek emberként, anyaként, és a gyerek fejlődésének ezen az új szintjén valami újat tudjak neki adni (és magamnak is). Azt, amire neki éppen ebben a helyzetben szüksége van.
Ennek az „adása” magammal kezdődik.